"...tanítványául szegődtem és ezt ma sem szégyellem."
Dr. Erdélyi István visszaemlékezése
1949 júniusa volt. Véget ért az a szörnyű szentendrei tanév, amelynek végén két osztálytársamat az ország összes középiskolájából kitiltották, tizenegyen maradtunk összesen. Számomra még további súlyos megpróbáltatások következtek, de mint háborús erdélyi menekült, alaposan megedződtem már. Elhatároztuk vagy tízen, hogy kirándulunk a közeli pilisi hegyekbe: az Oszoly-tetőre, esetleg a Csikóvárra, talán a közeli Kőhegyre? A vita közben, egyszerre csak elém villant egy vasárnapi kép, amikor 1943-ban az apámmal még az egyik nagyváradi kávéházban üldögélve, a Magyar Futárt lapozgatom: "Árpád sírját keresik a pomázi Lam-hegyen", állt a panorámafénykép alatt. A szöveg pedig Sashegyi Sándort említette, mint a kutatás kezdeményezőjét. Azonnal megszületett a döntés: menjünk Pomázra és keressük meg őt. Másnap reggel felültünk a HÉV-re, majd leszállva az állomáson, a forgalmistától mindent azonnal megtudtunk, hiszen az egykori családi fatelepük valaha ott volt az állomás közelében. Alig pár perces séta után már ott is álltunk a Jankovich utcai kis villa kapujában, majd a bemutatkozást és a szíves invitálást követően, lenyűgözve néztünk körül a Sashegyi Sándor régészeti gyűjteményét és könyvtárát befogadó hatalmas munkaszobában. Magam valamiféle leírhatatlan nyugalmat és izgalmas távoli lehetőségeket éreztem meg azonnal. A Sors felkínálta számomra az olyan nagyon áhított biztonságot! Eldöntöttem: régész leszek. Sándor Bácsi nagy szeretettel hívott vissza újabb látogatásra és beszélgetésre, de kutatásai színhelyére, a Holdvilágárokba nem volt hajlandó elkísérni bennünket. Kaptunk viszont tőle terepvázlatot és nekivágva a hosszú falun át a Dobogókő felé vezető kövesútnak, dél felé már ott baktattunk a rozoga híd deszkáin és elkezdtük felfelé követni a Jazina patakot, a sekély vízből kiálló kisebb-nagyobb köveken lépegetve. A patak rövidesen szűk, szurdokszerű árokban sietett lefelé, egészen addig a kisebb vízesésig, amely egy új vaslétra fogain igyekezett lefelé. Jobbra tőle barlangszerű alagút tátongott, de abba nem mentünk be, hanem nekivágtunk a baloldalon meredező kaptatónak. Egymást segítve, nagy nehezen feljutottunk a dombra és ott elénk tárult az impozáns Nagyszikla, az egykori ásatások fő színtere. Az emberkéz-faragta hegyoldal síkján kisebb fülkék (un. kaptárfülkék), sőt még egy kisebb szablya-ábrázolás is szemünkbe ötlött. A sziklafal jobbsarkában tátongó barlang nyílására szerelt vasháló ajtaját már korábban letéphették. Bátran bekukkantva, elkezdtük a lemászást az óriásoknak való széles lépcsőkön és mielőtt bejutottunk volna egy kis teremnek is beillő helyiségbe, észrevettük a szemöldökrészen bevésett rovásjeleket is. A helyiségből rézsútosan felfelé kürtő féle hívogatott és mi, segítségül véve a befaragott, egymástól távoli lábtámaszokat, kijutottunk arra a mellvédes teraszra, ahonnan kilátás nyílt az egész előtérre, sőt a patak irányába is. Az akkor még eléggé érintetlen erdőben valami különös nyugalom uralkodott. Az egykori ásatásokról csak egy megrongált vascsillének az árok szélére lökött darabjai árulkodtak. Gondolatokba mélyedve és vitatkozva a látottak nyomán vágtunk neki a fáradságos hazatérésnek, de már nem a patakban, hanem az árok peremén kígyózó ösvényen. Aztán nyáron már részt is vettem Sándor Bácsi egyik kis leletmentő ásatásán a Kőhegy előtti egykori Duna-ág partján és egészen az érettségiig nem telt el szinte egyetlen hét sem, hogy ne lettem volna vendég nála. Aprólékosan megtanított a leletek neveire, a leltározás módjára, a tárgyak lerajzolására. Amikor aztán a következő év őszén, nagy nehézségek után bejutottam az egyetemre, már szinte minden alapvető muzeológiai dologgal tisztában voltam. Csodáltam hatalmas tájékozottságát, fantáziáját az emlékek értelmezését illetően és mindezt annak hátterén, hogy tudtam, egyszerű munkásemberrel állok szemben, de olyan valakivel, aki végtelenül szereti hazáját, annak régmúltját alaposan ismeri. Egyszóval tanítványául szegődtem és ezt ma sem szégyellem. Így lettem régész. 1949 őszéig még létezett Magyarországon magán régészet és gyűjtemény. Sashegyi mindent megtett azért, hogy megmentse az előbukkant emlékeket, figyelte a környékbeli lelőhelyeket és soha nem is gondolt arra, hogy akár egyetlen tárgyat is eladjon! Pedig rokkantsági nyugdíjából, feleségével és leányával együtt nehezen éltek. Annak, hogy 1955 őszén kimehessek a budapesti egyetemen kapott régész-diplomám elnyerése után oroszországi továbbképzésre, Pomázon volt az előzménye. A magyar őstörténet iránti érdeklődésemet Sashegyi is élesztgette és helyeselte. Sajnos, a kinti munkám befejezése előtt, 1958-ban, súlyos betegség következtében elhunyt, és már csak a Holdvilágárokból hozott kőtömbből faragott sírszobra avatását végezhettem el 1960-ban, a pomázi temetőben.
Emlékezés Sashegyi halálának 50. évfordulóján
Megbecsülték-e a szakterületen Sashegyi Sándor munkásságát? Nem nagyon. Életében mindössze egy szakcikke és egy - társzerzővel írt - kis füzete jelenhetett meg nyomtatásban, néhány folyóiratcikkén kívül. Se szeri, se száma nem volt annak, hogy egyes diplomás kutatók ne ócsárolták volna, pedig a lelőhelyek egész sorát ismerte, emlékeiket mentette. Középkori leleteit, a pomázi Klissza-dombon végzett ásatás egyes emlékeit, a Magyar Nemzeti Múzeumba szállították még 1951-ben. Minden ellenszolgáltatás nélkül azok restaurálásáért. Halála előtti évben, az 1953-ban megalakult Szentendrei Múzeum első igazgatója, Soproni Sándor régész volt az, aki nemcsak a városi leletmentéssel bízta őt meg, hanem restaurátori beosztásban alkalmazta is. Gyűjteménye Szentendrére került. Magam az 1962, 1964 és 1966-ban, mint az akadémiai Régészeti Intézet munkatársa vezettem régészeti munkálatokat a Holdvilágárokban, miután az ásatásokat megelőzően, 1961-ben, a terület emlékeit fényképekkel dokumentáltuk. Kutatásaim nem azért folytak természetesen, hogy megtaláljam Árpád vezér sírját. Miközben egyéb irányú régészeti munkám Mongóliába szólított, egy alkalommal a népművelés és régészet egyetemi szakon végzett Fülöp Zoltán végzett kisebb ásatást a Holdvilágárokban, de rövidesen bekövetkezett halála után a leletei nem kerültek a kezembe. Egy alkalommal aztán a Magyar Nemzeti Múzeum fiatal, középkori régészet szakos muzeológusa, Mihnai Attila is kutatott odakint. A Pilis, sőt az egész ország titokzatos kaptárköveinek legjobb ismerője, Mihály Péter magánkutató több éven át dolgozott az emlékek vizsgálatán. Sajnos a Régészeti Intézet igazgatója viszont nem támogatta a további vizsgálatainkat. Örültem annak, hogy jóval később, olyan kitűnő szakember kezébe került a kutatások folytatása, mint Repiszky Tamás. Sashegyi Sándor vágya lassan valóra válik, a kutatások rendületlenül folynak tovább. Befejezésük záloga pedig a Holdvilágárok Alapítvány támogatása.
Dr. Erdélyi István régész