"Hazámnak, ha mással nem is, ezzel szolgáljak..."
Gondolatok Sashegyi Sándorról
( Részlet a készülő Sashegyi emlékkönyvből )
Bátornak tűnő vállalkozás a mai világban Sashegyi Sándor kéziratos hagyatékából készült válogatással tisztelegni a tavaly 50 éve eltemetett pomázi kutató munkássága előtt. Egyszerű feladat volna csak a megfigyelő, dokumentáló tereprégész Sashegyi bemutatása; ám elméleti munkássága mítoszokat, legendákat kelt életre, melyek egyszerű eszközei lehetnek a magyarságtudomány nevetségessé tételének és a közvélemény megosztásának.
Egy mezei régész és egy hivatásos zenész mégis vállalta, hogy könyvet kerekít a többezeroldalas hagyatékból, mert a Sors nekik rendelte Sashegyi Holdvilág-árokbéli ásatásának folytatását.
A könyv szerkesztői tisztában vannak azzal, hogy Sashegyi fantáziadús elméletein keresztül látta a valóságot és elméleti munkássága nehezen fér bele az "akadémikus" állásfoglalásokba. A szerkesztők mindezzel nem szándékoznak vitába szállni, a vitás kérdések eldöntését másokra hagyják; elsődleges céljuk tisztelgés Sashegyi Sándor emléke előtt, kinek szülőföldszeretete, magyarságtudata, kutatószelleme a mai napig példaértékű.
Sashegyi zseniális tereprégész volt és kiváló megfigyelő, aki ásatásait mintaszerűen dokumentálta. Notóriusan rajzolt a terepen és otthon, készítette tárgykartonjait és korának egyik legprecízebb leltározója volt.
Neki köszönhető közel három tucat Pomázi és környékbéli régészeti lelőhely megismerése. Jó néhányan kutattak eredményesen az általa felfedezett területeken, viszont még több azoknak a helyeknek a száma, ahol ásatás nem folyt, vagy befejezetlen maradt. Az egyik befejezetlen ásatása a Pomáz melletti Holdvilágárokban volt, melyet mostan tájt próbálnak befejezetté varázsolni e kötet szerkesztői. Sashegyi Sándor ásatásai közül legjelentősebbnek ezt tartotta, ezért a kötet függelékébe illesztettük a "perújrafelvételt" bizonyító ásatási beszámolónkat.
A kötet szerkesztői tiszteletben tartották Sashegyi alfáját és omegáját, munkásságának alapeszméjét: Ősbudát, Árpád fejedelem temetkezési helyét és a pilisi pálosokat. Életét végigkísérő eszméit, elképzeléseit, kutatási terveit soha nem feledve, az általa igaznak vélt cél érdekében hajlandó volt a változó politikai hatalmakkal - a felszínen - kiegyezni , mert a mindenkori hatalomban saját kutatásainak, ásatásainak szponzorait látta: a zsidó Fleissig bankártól szerez pénzt ásatása folytatására, közben a később háborús bűnösként elítélt alispántól, Endre Lászlótól is kér támogatást, német katonákat és német film-csoportot kalauzol a Holdvilágárokban; nem sokkal később pedig a pomázi házában vendégeskedő Malinovszkijban sem felszabadítót, sem megszállót nem lát, hanem a keleti kultúrák iránt érdeklődő marsallt, a Holdvilágárokbéli ásatások leendő patrónusát-szponzorát, akit lánya visszaemlékezése alapján - szintén kivisz a Holdvilágárokba, ahol Sashegyit "ölelgette és mondotta, hogy reméli az új rezsim segít kiásni ezt a csodálatos helyet." '56 forradalmi időszakában újabb régészeti objektumok feltárásának lehetősége foglalkoztatja, sejtve -tudva veje és lánya fontos forradalmi küldetését. Nemcsak Malinovszkijt látja vendégül, de házatáján és a Holdvilágárokban megfordulnak a Széchenyiek, Teleki Pál és egy szalmára ágyazva szekéren érkező Kodolányi János is, aki könyvéből olvas fel, hogy utána szó nélkül megölelhesse Sashegyit. Alice lánya visszaemlékezése alapján "édesapám nemcsak a lakosságtól és a politikusoktól szenvedett, de feleségétől is", mert számos alkalommal saját költségén végezte kutatásait és az egykori visszaemlékezők szerint "elásta felesége vagyonát is".
Több önéletrajzot is írt, melyek korszakonként kissé változóak és korának beszélő lenyomatai. Az ötvenes évek tájékán született száraz, faktografikus és "szocreál" önéletírásaiból tudhatjuk, hogy édesapja, Stefán Nándor Fehér - megyében született és iparos családból származott. A Ganz villamosságinál munkásként, irodaszolgaként dolgozott.1938-ban elbocsátották és kegydíjat élvezett. 1945-től a budakalászi Kosmos szövőgyárban volt portás 1947-ben bekövetkezett haláláig. A földműves családból származó édesanyja, Braskovics Júlianna a Somogy-megyei Taranyban született és 1919-ben halt meg. Sashegyi Sándornak két nővére és egy öccse volt.
1900 szeptember 21-én Budapesten megszületik Stefán Sándor. A család 1902-ben telepedett le Pomázon, ahol a kis Sándor elemi iskoláit végzi. Mint a legidősebb fiúnak, a család megélhetését kellett biztosítania, ezért csak két polgári osztályt fejezhetett be Budapesten. 1915 január 1-től vasesztergályosként dolgozik a Ganzban, előbb tanonc, majd 1918-tól esztergályossegéd.1920 júliusától fűtő, majd hajógépkezelő az Első Dunagőzhajózási Vállalatnál. 1922-ben feleségül vette a kispesti húszéves, iparos családból származó Károvits Gizellát, aki 1940-ben tüzelőanyag kereskedést nyit férjével, majd a háború után a szentendrei Földműves Szövetkezetnél üzleti kiszolgáló. Sashegyi budapesti évei során házfelügyelő volt a Stovasszer hangszergyár épületében, a Sugár kalapgyárosnál és a Futuránál. 1930-ban két műtét után irodasegéd lett az Első Dunagőzhajózási Vállalatnál, végül 1938 augusztusától saját kérésére nyugállományba helyezték, "mert a hajózási vállalatnál, súlyosan megsebesült, amikor tűz terjedt el. Mások életét mentve, súlyos égést szenvedett." Ekkortájt kezd valóban hivatásszerűen régészettel foglalkozni. 1936 november 12-én hagyják jóvá névváltoztatási kérelmét. 1943-tól 1950-ig, mint díjnok a régészeti ügyekkel foglalkozik a szentendrei járásban. 1948-ban anyagi helyzete miatt csak félévet végez az egyetem régész szakán. Ugyanebben az évben megvonják nyugdíját. 1951-től a Pest-megyei Tanács V.B. kinevezi a IV. ipari osztály főelőadójává. 1953-tól ismét nyugállományba helyezik. Önéletrajzaiban büszkén sorolja fel ipari képesítéseit, mint esztergályos, hajófűtő, hajógép felvigyázó, rádiószerelő, de mestervizsgát tesz villanyszerelésből és filmművészeti képesítést is nyer rendezői és operatőri szakon. Önéletrajzaiból megtudhatjuk, hogy katonának alkalmatlan volt és két korszakban is (1919-20, 1945-47) baloldali pártkötődéseket (tagságot is) említ, de időszakos baloldalisága mögött, - mint ezt jó néhány levele is bizonyítja - jóval mélyebb más előjelű lelkiség is található.
Sashegyi tudományos indulását, így eleveníti fel atyai jóbarátja, a Népszava újságírója, a szocdem Bresztovszky Ede: "... hajógépkezelői vizsgát tett s a hatalmas hajógépek mellé került. De a nehéz munka nem tett jót egészségének. Egyszer Budapesten be lkellett jelentkeznie felülvizsgálatra s két vizsgálat közbe sétálgatva, elvetődött a Nemzeti Múzeumhoz (...) bement az aznap nyitva levő Régiségtárba (...) pillantása egyszerre rávetődött egy üvegszekrényre. Mintha szíven ütötték volna, csak meredt a polcokon sorakozó cserépedényekre. Ugyanolyan színű cserépedényeket látott, amilyenek az ő gyerekkori színes cserepei voltak (...) Dadogva, izgatottan kérdezte az arra sétáló őrtől, hol olvashatna valamit ezekről az edényekről. Az őr elvezette, egy szaktudóshoz és az kissé csodálkozva, megmutogatott a fiatal munkásnak néhány vaskos könyvet, majd egy papírlapra felírta címüket. Így lett régész Sashegyi Sándor hajógépkezelő húszegynéhány éves korában."
Sashegyi Sándor az 1920-as évek végétől valóságos régészeti őrjáratot folytatott elsősorban Pomázon és környékén. Önkéntes terepbejárásait, leletgyűjtéseit jelentésekben, levelekben rögzítette. Régészeti őrjáratainak köszönhetően számos új lelőhelyet fedezett fel. A tucatnyi ásatás közül, melyeken részt vett, vagy irányított; most csak néhány helyszínt sorolunk fel illusztráció gyanánt:
Csobánka, Mackó-barlang; Budakalász, Dolina; Pomázon a Klissza-dombon, a Lugi-dűlőben, Határ- és Új-dűlőben, a Szmolnicán, a Szövőgyár területén, a Pomázhoz tartozó Nagykovácsiban, a Kő-hegyen, a Nagycsikóváron és a Holdvilágárokban.
Megemlítendő, hogy őrjáratai közt folyamatosan szerepel Pomáz belterülete, a Wattay kastély és környéke, de megemlíthetjük 1955-ös római kori leletgyűjtését a Majdanpole egyik nyúlványán a Tavan felett, ezenkívül Pomáz Orlovác dűlőjét, ahol 1939-ben őskori edénytöredékeket gyűjt. A tereprégész Sashegyit ott találjuk a szentendrei római kort rejtő Hunka-dombon, az őskori és római kori edénytöredéket produkáló Szamár-hegyi vízmosásnál és gyűjt kovapengét a csobánkai Szentkúton. Sashegyi a pomázi Susnyári patak melletti Rinkovce-dűlőben középső és későbronzkori, valamint Árpádkori cserepeket talál, a szintén Pomáz határában fekvő Kolevka-hegyen őskorinak tartott bánya nyílását, valamint a Pomázhoz tartozó Kiskovácsi-major területén számon tartott bronzkori és kelta lelőhelyet is ő fedezi fel .
Sashegyi által készített lelőhely-térkép
Az 1920- as évektől folytatott terepmunkáiról, egyedül és más kutatókkal közösen végzett ásatásairól részletesen beszámol be a Nemzeti Múzeum és a Fővárosi Múzeum munkatársainak. Nemcsak a gyakran saját maga fizette kutatásairól ír hosszú jelentéseket, de egy pomázi helytörténeti múzeum létesítésének reményében is kiterjedt levelezést folytat.
Sokan a szakma kiválóságai közül a levelek, régészeti jelentések tucatjait író Sashegyit nem vették komolyan. A tudomány egyik prominense szerint Sashegyi: "egy bolond, aki belebolondult az archeológiába." Volt viszont néhány korabeli szakember, aki próbálta segíteni, például a régész és múzeumőr Dr. Gallus Sándor, aki igyekezett a gyakran nehéz természetű Sashegyit "a történészek koncentrikus elutasításával szemben megvédeni és a kérdés nyitottságát hangsúlyozni". Viszont Sashegyit, a "hajógépész-régészt nagyon letörték mindennapos kenyérgondjai. Hiába élt benne a meggyőződés, hogy rendkívül fontos régészeti maradványoknak jutott a nyomára, a sikertelenség és a gondok kezdték felőrölni idegeit."
Bár belekóstol egy szemeszter erejéig a régészetbe és szomorkásan megjegyzi önéletrajzában: "Felsőbb iskoláim sajnos nincsenek, erre az élet nekem nem nyújtott módot, sem anyagi, sem családi viszonylatban. Iskolám maga a természet és a folytonos munka volt (...) Gyakorlatilag képesítettem magam a szélesebb látókörre." Egyetemi hónapjaira vonatkoztatva megjegyzi: "Ez irányú tevékenységem, azonban a tudományos személyiségekkel szemben csupán presztízskérdés lett volna." Sashegyit és munkásságát előszeretettel aggatták tele dilettáns, amatőr, tájkutató jelzőkkel a tudomány hivatalos emberei. "Életében sok csalódás érte, s legtöbbször csak a meg nem értés jutott osztályrészéül" - írta Soproni Sándor neves régészünk, aki Sashegyit utolsó éveiben alkalmazta. Ugyancsak ő fogalmazza meg nekrológjában, Sashegyi :"Régész volt." Az Archeológiai Értesítőben a szakma nevében Erdélyi István búcsúzik tőle. Írásában Sashegyi lelkesedését és a régészet iránti szeretetét hangsúlyozza. Az emlékező Bresztovszky pedig "ámulva" látja, " mikre jött rá kis ásójával ez az öncsinálta régész."
Életét a tudománynak szentelte, hivatásnak tekintette munkáját és még halála előtt is, súlyos betegen egy újkőkori lelőhely anyagát rendezte és nagy reményekkel készült a Lugi-dűlő ásatásának helyszínére, de 1958.június 30-án a halál közbeszólt.
Gallus Sándor levél-részlete Ausztráliából Erdélyi Istvánnak, 1971.01.25.
A Dunagőzhajózási Társaság gépészéből lett régész posztumusz élete ugyan nehézkesen formálódott, akárcsak egykori élete, de méltán örülhetünk, hogy ünnepélyes keretek közt 1960-ban sor kerül a "kamennaja babás" szobrot mintázó sírkőállításra, Pomázon utcát és iskolát neveznek el róla, az iskolában emléktáblát avatnak fel és évente kiosztásra kerül egy emlékplakett. Tudományos munkássága is tovább él, hiszen néhány írása napvilágot látott és az ő kutatásaira épül az 1986-ban megjelent Magyarország Régészeti Topográfiája (7.kötet) Pomázra vonatkozó fejezete.
"A jóvátétel akkor válik csak teljessé, - olvasható Bresztovszky Ede megemlékezésében - ha kiássák Pomáz földjéből mindazt, ami még megmenthető, és tudományosan feldolgozzák Sashegyi régészeti kutatásainak nagyszerű eredményeit, de azokat a bőséges történelmi értékelésbéli kezdeményezéseket is, amelyek ennek a fáradhatatlan embernek a tengernyi hátrahagyott kéziratában feltámasztásukat várják." Ezt a feltámasztást-feltámadást szolgálhatja ez a (szép)irodalomként (is) olvasható válogatás Sashegyi-hagyatékából. Ez egyszerre tudomány és álom, de legelsősorban mementó - emlékezés egy olyan emberre, aki pátriáját, szülőföldjét szerette.
Repiszky Tamás
régész-muzeológus
Ferenczy Múzeum, Szentendre