"... amely kőmederben folyik alá Atilla király városába..."
(Anonymus)
Különös, de sokak számára ismeretlenül cseng ez az elnevezés, földrajzi elhelyezkedését illetően mindenképpen. Mások izgalmasan szép kirándulóhelyként tartják számon, míg vannak olyanok, akik jobban tennék, ha nem is látogatnák ezt a helyet, hanem valamelyik városszéli szemétégető mellett töltenék a szabadidejüket. Aztán létezik egy meghatározhatatlan nagyságú társadalmi réteg, egy különös társaság, amelynek csak kisebb csoportjai tudnak egymásról, tartanak személyes kapcsolatot, mégis lényegében azonos gondolatokat, érzéseket táplálnak magukban e név hallatán: HOLDVILÁGÁROK. Talán nem meglepő, ha érdeklődésünket ez utóbbi irányába fordítjuk, hiszen a jelenség több irracionális elemet hordoz, mint az várható lenne. De miről is van szó?
Kevés olyan hely van szűken vett hazánkban, az érintetlen természeti környezetben, amelyet ilyen kitartóan faggatnának elsősorban spirituális értelemben, mint a Pilis és különösen annak Pomáz fölötti része. Pedig misztikusnak mondható tájegyüttest máshol is talál az ember, bizonyos tekintetben tárgyunkhoz hasonlót is, mégis úgy tűnik, egyik sem indította el olyan mértékben az emberek fantáziáját, mint a Csikóvár felől lefutó roppant szurdok és környéke. A fellelt tárgyi emlékek és a kihalófélben lévő legendák egy-egy mozaikdarabkáját mutatják be hajdanvolt tevéseinknek, kárpát-medencei életünknek; esetünkben azonban másról van szó. Ennek hátterében áll a valaha dicső nemzet hatalmi és szakrális környezetét valami elképesztően erős nosztalgiával visszaálmodni kész indíték, amelynek vonzásában, mi több, lázában számtalan szépirodalmi mű és tudományos elgondolás született.
És mit mond az ásó? Sajnos ritkán szól, és azt is rendkívül szűkszavúan hozza tudomásunkra. Nyomában idegen csengésű szakértői hang tolul hallójáratainkba: - Keressétek csak őseitek sírját az erdőben, ábrándozó dilettánsok!
Talán igazuk van, ám az is igaz, hogy máig nem szolgáltak semmiféle alternatívával. De miért is szolgáltak volna? Ma már bátran leszögezhetjük, hogy a szentistváni fordulat előtti évszázadok, különösképpen az Árpád fejedelem, vagy éppenséggel az Anonymus is említette hun kapitányok temetkezési helyének fölkutatására irányuló próbálkozásokat az esetek többségében ellenszenv kísérte a mindenkori hatalom részéről, beleértve az egyházat is. Csak az egyéni bátorságon múlott, hogy valaki mégis eltérjen ettől, azonban számolnia kellett a következményekkel, a fokozatos ellehetetlenítéssel, nevetségessé válással. Ebben a helyzetben csoda, ha egyáltalán fölpislákol az ősökre való emlékezés lélek diktálta igénye és hogy ez teljesebb lehessen, fölleli mindehhez a spirituális és materiális közeget. És odaképzeli dicső ősei sírhelyét.
Bűn talán ez?
Ártatlan délibábos ábrándozás?
És ha kiderül egyszer, hogy a képzelet és a valóság egybeesik?!
Mindenesetre a Vízöntő-korszak kezdete megmutatta magát a Holdvilágárokban is, soha nem látott áradattal takarítva el a többnyire száraz, méteres magasságban feltöltődött árokból mindent, ami mozdulhat, mázsás sziklákat is, hogy végre megpillanthassuk a kristálytiszta patakot, "amely kőmederben folyik alá Atilla király városába".
Szörényi Levente